Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még legalább fél óra, míg az orvos megérkezik. Feltűnő volt, hogy mennyire türelmetlenül nézi percenként az óráját.
Ezért arra gondoltam, hogy leveszem a kötést megvizsgálom, mennyire csúnya a sérülése. A seb nem tűnt olyan súlyosnak. Amíg az orvosra vártunk, eldöntöttem, hogy addig lefertőtlenítem a sebet, és közben egy kis beszédbe elegyedtem vele. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost.
Erre az volt a válasza, hogy feltétlenül az idősek otthonában kell menjen, ahogyan évek óta teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában, de már lassan 5 éve annak, hogy nem ismeri fel.
Akkor csodálkozva megkérdeztem:
„És ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?”
Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta:
„Az igaz, hogy ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki ő.”
Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a sietős léptekkel távolodó öreget.
Kérlek oszd meg ismerőseiddel ezt a történetet, ha neked is elnyerte a tetszésedet!
Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!
